Bármilyen javítást, javaslatot szívesen fogadok. Az illusztráció ezen alkotó munkája.
Theon
A
|
király hangját harag fojtogatta.
– Csapnivalóbb kalóz vagy, mint Salladhor Saan.
Theon Greyjoy kinyitotta a szemét. A vállai égtek, és nem tudta mozgatni a kezeit. Egy szívdobbanásnyi időre megijedt, hogy visszakerült a régi cellájába Rémvárba, s hogy az emlékei nem többek álomfoszlányoknál. Aludtam, jött rá. Aludtam, vagy elájultam a fájdalomtól. Amikor megpróbált mozogni, a teste jobbra-balra kezdett himbálózni, és a háta kemény kőfalnak ütközött.
Egy torony faláról lógott lefelé, csuklói egy pár rozsdás vasgyűrűvel voltak rögzítve. A levegő izzó tőzeg szagától volt terhes, a padlón keményre fagyott a mocsok. Fa csigalépcső vezetett fel a tetőre, ablakokat nem látott sehol. A torony nyirkos volt, sötét, és sivár; az egyedüli berendezés egy magas támlájú szék volt, és egy asztal. Árnyékszéknek nyoma sem volt, bár a hálófülke sötétjében Theon megpillantott egy éjjeli edényt. Fény csak az asztalon pislákoló gyertyáktól jött. A lábai hat láb magasan himbálóztak a levegőben.
– A bátyám adóssága – morogta a király. – És Joffreyé, bár az a törvénytelen származású förtelem nekem nem volt rokonom.
Theon megvonaglott a láncaiban. Ismerte ezt a hangot. Stannis. Theon kuncogott. Éles fájdalom kúszott lefelé a karján, a vállából kiindulva a csuklójáig. Minden, amit véghezvitt, mindaz, amin keresztülment, a Cailin-árok, Deres, Abel és a mosónői, Crowfood és az Umberek, a véget nem érő menetelés a hóban...mindezzel csak annyit ért el, hogy kínzójától egy másik markaiba került.
– Felség – szólalt meg egy másik, lágyabb hang. – Bocsáss meg, de... a tintád megfagyott. – A braavosi, Theon felismerte. Mi is volt a neve? Tyhco...valami Tycho. – Talán egy kis meleg a tűznél...
– Ismerek egy gyorsabb megoldást. – Stannis előhúzta a tőrét. Egy pillanatig Theon azt hitte, le akarja szúrni a bankárt. Abból aztán ki nem csalsz egy csepp vért sem, csúszott ki a száján majdnem. Ám a király a bal ujjbegyét vágta meg a kés pengéjével. – Tessék. A saját véremmel fogom aláírni. Ez csak megelégedésére szolgál majd a mestereidnek.
– Ami Felségednek megfelel, az a Vasbanknak is.
A király belemártotta a pennáját az ujjából kibuggyanó vérbe, és odafirkantotta a nevét a pergamenre.
– Holnap elutazol. Lord Bolton nem sokára ideér, nem szeretném, ha a csata feltartóztatna.
– Jómagam sem örülnék neki. – A bankár beletekerte a pergament egy fa tokba. – Remélem, részem lesz abban a megtiszteltetésben, hogy ismét Felségnek szólítsalak, amikor már a vastrónon ülsz.
– Úgy érted, az aranyadat szeretnéd visszakapni. Kímélj meg a hízelgésedtől! Braavos aranyára van szükségem, nem az üres udvariaskodásodra. Szólj kint az őröknek, hogy szükségem van Justin Masseyre.
– Örömmel. A Vasbank mindig szívesen szolgál.
A bankár meghajolt.
Ahogy távozott, egy másik belépett – ezúttal egy lovag. Theonnak úgy derengett, mintha a király lovagjai egész éjjel jöttek s mentek volna. Ez még hasonlított is a királyára. Szikár volt, haja fekete, a szemei mélyen ültek üregükben, arcát szeplők és régi sebhelyek csúfították el. Kifakult köpenyét három lepke díszítette.
– Uram, a mester kint várakozik – közölte. – Továbbá Lord Arnolf üzenetét küldi, hogy veled szeretné elkölteni a reggelijét.
– A fia szintúgy?
– És az unokái. Lord Wull is meghallgatást kér. Azt akarja, hogy...
– Tudom, mit akar. – A király Theonra mutatott. – Őt akarja. Halottan. Ő, Flint, Norrey, mindenki a halálát akarja. A fiúk miatt, akiket felakasztott. Bosszú a drágalátos Nedjükért.
– És teljesíted az óhajukat?
– A Köpönyegforgató pillanatnyilag többet ér nekem élve, mint holtan. Olyan tudás birtokában van, amire szükségünk van. Engedd be azt a mestert.
A király felemelt egy pergament az asztalról, és belepillantott. Egy levél, Theon rögtön látta. Feltört pecsétjén a viasz feketén csillogott. Tudom, mi áll benne, gondolta és felnevetett.
A király felnézett.
– Nocsak, magához tért a Köpönyegforgató.
– Theon. A nevem Theon. – Emlékeznie kell a nevére.
– Jól tudom, hogy hívnak, és azt is, hogy mit tettél.
– Megmentettem őt. – Deres külső fala nyolcvan láb magas volt, de azon a ponton, ahol leugrottak, a hó negyven láb magasan halmozódott fel. Egy hideg, fehér párna... A lány járt rosszabbul. Jeyne, a neve Jeyne, de sosem fogja nekik elárulni. Theon pont ráesett, és eltörte néhány bordáját. – Megmentettem a lányt – mondta. – Repültünk.
A király felhorkant.
– Te lezuhantál. Umber mentette meg. Ha Mors Crowfood nem lett volna a kastély falain kívül az embereivel, pillanatokon belül újra Bolton kezei közt lettetek volna.
Crowfood. Theon emlékezett rá. Hatalmas termetű, erős öregember, vöröslő arccal és bozontos, fehér szakállal, egy poroszka hátán. Egy hó medve irhájába burkolózott, az állat feje volt a csuklyája. Az alatt foltos, fehér bőr szemkötőt viselt, ami Theont Euron nagybátyjára emlékeztette. Le akarta tépni Umber arcáról, hogy meggyőződhessen róla, hogy alatta csak üres üreg van, nem egy gonoszul csillogó, fekete szem. Ehelyett törött fogai közül azt nyöszörögte: – Én...a nevem...
–...Köpönyegforgató vagy és rokongyilkos – szakította félbe Crowfood. – Tartsd azt a hazug nyelved, vagy elveszíted. – A lányt viszont közelebbről megnézte magának. – Te vagy Ned fiatalabbik lánya? – sandított rá egy jó szemével.
Jeyne bólintott. – Arya, a nevem Arya.
– Arya Deresből, persze. Amikor legutóbb meghívást kaptam azok közé a falak közé, a szakács marhahúsos és vesés pitét szolgált fel nekünk. Világos sörrel készült, ha jól emlékszem, a legjobb volt, amit valaha kóstoltam. Hogy hívták azt a szakácsot?
– Gage – vágta rá Jeyne rögtön. – Jó szakács volt. Ha akadt egy kis citromunk, mindig süteményt készített belőle Sansának.
Crowfood végigsimított a szakállán.
– Feltételezem, már halott. A kovácsotok szintén. Az az ember aztán ismerte az acélt! Hogy is hívták?
Jeyne habozott.
Mikken, gondolta Theon. Úgy hívták, Mikken. A kastély kovácsa soha nem készített Sansának citromos süteményt, és ezért nem is kapott helyet a lány cukormázas kis álomvilágában, melyen barátnőjével, Jeyne Poollal osztozott. Emlékezz, a fene vigyen el! A kovács neve Mikken volt, Mikken, Mikken, Mikken. Magam küldtem a halálba.
– Mikken – mondta Jeyne.
– Igen, igen. Az – dörmögte Mors Umber.
Hogy mit mondott, vagy tett volna ezután, azt Theon sosem tudta meg, mert ekkor bukkant fel az a fiú, kezében dárdával, azt ordítozva, hogy Deres főkapujának csapórácsa elkezdett emelkedni.
Theon megint megrándult a láncaiban, és lenézett a királyra.
– Crowfood talált ránk, igen, és ő hozott eléd minket, de én voltam az, aki megmentette. Kérdezd csak meg tőle.
Ő megmondaná neki.
– Megmentettél – suttogta Jeyne, amikor a karjaiban vitte őt, keresztül a hóviharon. Arca sápadt volt, és eltorzult a fájdalomtól, de amikor kezével gyengéden végigsimított Theon arcán, mosolygott.
– Arya úrnőt mentettem meg – mondta Theon.
A következő pillanatban meg már körbe voltak véve Mors Umber dárdásaival.
– Ez a hála? – kérdezte Stannist, erőtlenül elrúgva magát a faltól. Elviselhetetlen volt a fájdalom a vállaiban, úgy érezte, a testsúlya menten kiszakítja őket a helyükről. Mióta lóghat itt? Vajon éjjel van még? A toronyban nem voltak ablakok, úgyhogy nem volt rá mód, hogy kiderítse. – Oldozz el, és szolgálni foglak.
– Ahogy Roose Boltont és Robb Starkot szolgáltad? – horkantott fel Stannis. – Nem hiszem. Más terveim vannak veled Köpönyegforgató, de még nem végeztem veled.
Meg akar ölni. A gondolat furcsán megnyugtató volt. A halál nem rémíttette meg Theon Greyjoyt. Az véget vetne a fájdalomnak.
– Akkor végezz velem – sürgette a királyt. – Vágd le a fejem és tűzd ki egy dárdára. Megöltem Eddard Stark gyermekeit, megérdemlem a halált. De csináld gyorsan, mert közeledik.
– Kicsoda? Bolton?
– Ramsay nagyúr – sziszegte Theon. – A fiú, nem az apa. Roose...Roose biztonságban ül Deres falai között az új, kövér feleségével. Ramsay jön.
– Akarod mondani, Havas Ramsay. A Fattyú.
– Soha ne nevezd őt így! – Theon ajkairól nyálcseppek fröcsögtek. – Ramsay Bolton, nem Havas Ramsay, sosem Havas, sosem, emlékezned kell a nevére, különben bántani fog!
– Felőlem megpróbálkozhat vele, bármi legyen is a név, amelyen nevezi magát.
Nyílt az ajtó, s a besüvítő hideg szél havat hordott be magával. A lepkék lovagja tért vissza a mesterrel, akiért a király küldetett; fekete köpenyét medvebőr irha alá rejtette. Mögöttük két másik lovag jött, mindkettejük kezében egy hollóketrec. Az egyikük Ashával volt, amikor a bankár odavezette őket hozzá; pocakos ember, köpenyén szárnyas disznóval. A másik magas volt, széles vállú, s izmos. A mellvértje ezüstözött acél volt; a rajta lévő karcolások és barázdák ellenére még mindig szépen csillogott a gyertyafényben. Köpönyegét középen lángoló szív rögzítette.
– Tybald mester – jelentette be a pillangók lovagja.
A mester térdre ereszkedett. A haja vörös volt, vállai csapottak, mélyen ülő szemeit egyenesen a falon lógó Theonra függesztette.
– Felség. Miben lehetek szolgálatodra?
Stannis nem válaszolt azonnal. Tanulmányozta az előtte térdelő embert, ráncai mély barázdákat vágtak a homlokán. – Állj fel. – A mester engedelmeskedett. – Te a Rémvár mestere vagy. Mégis hogy kerültél ide?
– Lord Arnolf hozott engem ide, hogy ellássam a sebesültjeit.
– A sebesültjeit, vagy a hollókat?
– Mindkettőt, Felség.
– Mindkettőt. – Stannis köpte a szavakat. – A hollók csak egy helyre tudnak csak levelet vinni, így van?
A mester letörölgette a homlokáról az izzadtságot.
– Nem...Nem minden esetben, Felség. Legtöbbször persze igen. Néhányat belehet tanítani, hogy több kastély között is tudjanak leveleket szállítani. Az ilyen madarak nagyon értékesek. Egyszer találtunk egyet, amely négy-öt kastély nevét is meg tudta tanulni, de ilyen madár minden száz évben egyszer akad.
Stannis a fekete madarak méregette a ketrecben. – Ezek nem olyan okosak, feltételezem.
– Nem, Felség. Bár úgy lenne.
– Akkor áruld el nekem: ezek mire lettek betanítva?
Tybald mester nem válaszolt. Theon rugdalózott a lábaival, és magában jót mulatott rajta. Most aztán megfogta.
– Válaszolj nekem. Ha elengednénk ezeket a madarakat, visszarepülnének Rémvárba? – A király előrehajolt. – Vaaagy...esetleg inkább Deresbe repülnének?
A mester összevizelte a köntösét. Theon nem láthatta a vizeletcsíkot terjedni, viszont megcsapta annak csípős, erős szaga.
– Tybald mester elvesztette a nyelvét – jegyezte meg Stannis a lovagjainak. – Godry, hány ketrecet találtál?
– Hármat, Felség – válaszolta a magas lovag ezüstös mellvértben. – Egy üres volt.
– F-felség, én felesküdtem a szolgálatra, mi...
– Mindent tudok az eskütökről. Amit tudni szeretnék, az az, hogy mi állt abban a levélben, amit Deresbe küldtél.
– U-uram... – Tybald mester büszkén kihúzta magát. – A rendem szabályai tiltják, hogy megosszam veled Lord Arnolf levelének tartalmát.
– Úgy tűnik, a rended szabályai erősebbek a hólyagodnál.
– Felségednek meg kell értenie....
– Kell? – A király vállat vont. – Ha te mondod... Végtére is tanult ember vagy. A mesterem Sárkánykőben olyan volt nekem, mintha az apám lett volna. Nagy tisztelettel vagyok a rendetek és az eskütök iránt. Ser Clayton viszont nem osztja ezen érzelmeimet. Ő mindent, amit csak tud, Bolhavég sikátoraiban tanulta meg, és ha az ő gondjaira bíználak, valószínűleg megfojtana a saját láncoddal, vagy kikanalazná a szemeidet.
– Csak az egyiket, Felség – szólt közbe a termetes lovag a szárnyas disznóval díszített címerrel. – A másikat meghagynám.
– Hány szemre van szüksége egy mesternek ahhoz, hogy elolvasson egy levelet? Szerintem egy is megteszi. Nem venném a szívemre, ha képtelenné válnál a kötelezettségeid teljesítésére. Lord Bolton emberei nem sokára rajtunk ütnek, úgyhogy remélem megérted, hogy most kicsit fukarkodom az udvariassági formulákkal....Még egyszer megkérdezem: mi állt a levélben, amit Deresbe küldtél?
A mester összerezzent.
– Egy..egy térkép, Felség.
A király hátradőlt a székében.
– Vigyétek ki innen! – parancsolta. – A madarakat hagyjátok itt. – A nyakán jól láthatóan lüktetett egy ér. – Zárjátok be ezt a nyomorultat az egyik kunyhóba, míg el nem döntöm, mihez kezdek vele.
– Meglesz – jelentette ki a nagyobb termetű lovag, és a mesterrel együtt eltűnt a hóförgetegben. Már csak a pillangólovag maradt a teremben.
Stannis felpillantott Theonra.
– Nos, úgy tűnik, nem te vagy itt az egyetlen Köpönyegforgató... – A lovaghoz fordult. – Ser Richard, mialatt én Arnolf nagyúrral reggelizem, te lefegyverezed és őrizet alá helyezed az embereit. A legtöbben valószínűleg még alszanak. Ne essen bántódásuk, míg nem ütköztök ellenállásba! Lehet, hogy nem is tudnak az egészről. Tegyél fel nekik kérdéseket ezzel kapcsolatban, de óvatosan! Ha nincs tudomásuk az árulásról, akkor lehetőséget fognak kapni, hogy bizonyítsák a hűségüket. – Kezével elbocsátó mozdulatot tett. – Küld be Justin Masseyt.
Egy másik lovag. Theon rögtön tudta, amint Massey belépett. Ez tisztességesen nézett ki; rendezettre nyírt, szőke szakálla volt, és vastag szálú, világos, szinte már fehér haja. Tunikáját hármas spirál díszítette – egy ősi ház ősi jelképe.
– Úgy értesültem, Őfelségének szüksége van rám – ereszkedett fél térdre.
Stannis bólintott.
– Gondoskodni fogsz róla, hogy a braavosi bankár épségben visszajusson a Falra. Válassz ki hat jó embert, és tizenkét lovat.
– Megülni vagy megenni?
A királyt nem mulattatta a megjegyzés.
– Szeretném, ha még dél előtt elindulnál. Lord Bolton bármelyik pillanatban itt lehet, és létfontosságú, hogy a bankár visszaérjen Braavosba. Kísérője leszel az útján, keresztül a Keskeny-tengeren.
– Ha csata lesz, az én helyem itt van, melletted.
– A te helyed ott van, ahova én küldelek. Ötszáz kardforgatóm van rajtad kívül; vannak olyan jók, mint te, sőt, akadnak jobbak is, de neked megnyerő a modorod, jól pereg a nyelved, és ezeknek a tulajdonságoknak jelenleg nagyobb hasznát veszem Braavosban, mint itt. A Vasbank kincses ládikójához a kezemben a kulcs; te szépen magadhoz veszed az aranyukat, és hajókat meg zsoldosokat veszel rajta. Lehetőleg egy jó hírű kompániát, már ha találsz olyat. Az Arany Kompánia lenne a legjobb választás, ha még nem szerződtek le valaki mással. Kutasd át értük a Vitatott Földeket is, ha szükséges, de először is vegyél Braavosban annyi kardot, amennyit csak tudsz, és küld őket egyenesen hozzám, a Keleti Őrségen keresztül. Továbbá íjászokat is, több íjra volna szükségünk.
Ser Justin kisöpört néhány kósza tincset a szeméből.
– Felség, a szabad kompániák kapitányai sokkal inkább csatlakoznának egy úrhoz, mint egy lovaghoz. Nincs földem, se címem, miért adnák hát nekem a kardjaikat?
– Tele lesz a markod aranysárkányokkal – válaszolta fanyarul a király. – Az csak meggyőzi őket. Húszezer ember elég lesz, kevesebbel ne gyere vissza.
– Felség, beszélhetek szabadon?
– Mindaddig, amíg gyorsan teszed.
– Felségednek kéne Braavosba utaznia a bankárral.
– Ez volna a tanácsod? Hogy szökjek meg? – A király arca elsötétült. – Feketevíznél is ezt tanácsoltad, ha jól emlékszem. Amint rosszra fordultak a dolgok, te és Horpe folyamatosan azzal nyaggattatok, hogy szaladjak vissza Sárkánykőre fülem-farkam behúzva, mint egy kóbor kutya.
– A csata elveszett, Felség.
– Igen, valóban ezt mondtad. „Ez a csata elveszett, Felség. Vonulj vissza, hogy aztán újra megvívhasd.„ Most meg arra bíztatsz, hogy meneküljek a Keskeny-tengerre....
– ...növelni a hadsereget, Felség. Ahogyan Keserűacél is tette a Zöldmezei csata után, ahol Daemon Blackfyre veszített.
– Ne fecsegj itt nekem történelemről, Ser. Daemon Blackfyre lázadó volt és bitorló, Keserűacél meg egy fattyú. Mielőtt elmenekült, megesküdött, hogy visszatér, és Daemon valamelyik törvényes fiát ülteti a vastrónra. Sosem tért vissza. A szavak akár a szél, és a szél, amely keresztül fújja a száműzötteket a Keskeny-tengeren, ritkán fújja őket vissza. Az a fiú, Viserys Targaryen is visszatérésről beszélt. Kicsúszott a kezeim közül Sárkánykőnél, hogy aztán az egész életét zsoldosok után kajtatva töltse. A Kolduskirály, így hívták a Szabad Városokban. Nos, én sem kéregetni, sem megfutamodni nem fogok. Robert örököse vagyok, Westeros jog szerinti uralkodója. Az én helyem az embereim mellett van, a tiéd pedig Braavosban. Menj a bankárral, és tégy, ahogy mondtam.
– Ahogy parancsolod – mondta Ser Justin.
– Meglehet, hogy elveszítjük a csatát – mondta a király mogorván. – Eljuthat hozzád Braavosban a hír, hogy halott vagyok, és talán igaz is lesz, mindazonáltal keresd meg azokat a zsoldosokat!
A lovag habozott.
– Felség...Ha meghalsz...
–...akkor megbosszulod a halálomat, és a lányomat ülteted a vastrónra, vagy belehalsz a próbálkozásba.
Ser Justin a kardja markolatára helyezte a kezét.
– Így lesz, Felség, lovagi becsületszavamra.
– Ó, és vidd magaddal a Stark lányt. Útban a Keleti Őrségbe add át őt Havas parancsnoknak. – Stannis megérintette az előtte fekvő pergament. – Egy igaz király megfizeti az adósságait. – Megfizeti, igen, gondolta Theon. Megfizeti, hamis pénzzel. Havas Jon rögtön átlát majd az imposztoron. Ned Stark mogorva fattya ismerte Jeyne Poole-t, és imádta Aryát, a féltestvérét.
– A fekete testvérek veled tartanak a Feketevárig – folytatta a király. – A vasemberek itt maradnak, hogy az oldalunkon harcoljanak. Újabb ajándék Tycho Nestoristól, de jobb is így, mivel valószínűleg csak lelassítanának téged. A vasemberek a fedélzetre születnek, nem lóhátra... Viszont Arya úrnőnek kéne egy hölgytársaság az útra. Vidd magaddal Alysane Mormontot.
Ser Justin kisöpörte a hajat a szeméből.
– És Asha úrnő?
A király fontolgatta a dolgot egy darabig.
– Nem.
– Felségednek egy napon be kell vennie a Vas-szigeteket, és ez sokkal könnyebben fog menni Balon Greyjoy lányával, férjeként egy hozzád hű nagyúrral az oldalán.
– Magadra gondolsz? – vonta össze a szemöldökét a király. – Az asszony házas, Justin.
– Távházasság volt, és sosem teljesítették be. Könnyedén érvényteleníthető, a férje egyébként is öreg....Hamarosan meghal.
Egy pengétől a gyomrában, ha összejön amit tervezel, Ser Féreg. Theon tudta, hogy gondolkodnak az ilyesfajta lovagok.
Stannis penge vékonyra szorította az ajkait.
– Szolgálj jól engem, szerezd meg nekem azokat a zsoldosokat, s talán megkapod, amire áhítozol. Addig is, a némber a foglyom marad.
Ser Justin fejet hajtott.
– Értem.
Ám úgy tűnt, ezzel csak még jobban felbosszantotta a királyt.
– Nem kell a megértésed, csak az engedelmességed. Menj az utadra, Ser!
Amikor a lovag távozott, az ajtón túli sokkal inkább tűnt fehérnek, mint feketének.
Stannis Baratheon elindult Theon felé. A torony kicsi volt, nyirkos és szűk, pár lépést tett, és már előtte állt.
– Hány embere van Boltonnak Deresben?
– Ötezer. Hat. Vagy még több. – Törött fogainak szilánkjai közül szörnyű vigyort villantott Stannisre. – Több, mint neked.
– És ezek közül mennyit küld ellenünk?
– A felénél nem többet. – Ez persze csak találgatás volt, de úgy érezte, igaza van. Roose Bolton nem az a fajta ember volt, aki csak úgy ész nélkül beleveti magát a hóba, térkép ide, vagy oda. Deres masszív falaiban bízva erejének felét valószínűleg tartalékolni fogja, a legjobb embereit pedig ott tartja maga mellett. – A kastély túlzsúfolt volt. Az emberek egymás torkának estek, különösen a Freyek és a Manderlyk. Ők azok, akiket őlordsága utánad küldött, hogy megszabaduljon tőlük.
– Wyman Manderly. – A király szája megvetően megrándult. – Túl Kövér Ahhoz Hogy Lóra Üljön uraság. Túl kövér, hogy eljöjjön hozzám, de Deresbe eljött. Túl kövér ahhoz, hogy térdet hajtson és hűséget esküdjön nekem a kardjára, ehelyett azt a kardot most Bolton nagyúrnak forgatja. Elküldtem hozzá a Hagymalovagomat, hogy tárgyaljon vele, erre ő lemészárolta és kitűzte a fejét és a kezeit Fehérrév falára. És a Freyek...már elfelejtődött a Vörös Nász?
– Észak nem felejt. A Vörös Nász, Hornwood úrnő ujjai, Deres felégetése, Erdőmélye és Torrhen mezeje...semmi nem ment feledésbe. – Bran és Rickon. Csak a molnár gyermekei voltak. – Frey és Manderly sosem fogják egyesíteni az erejüket. Eljönnek érted, de külön-külön, és Ramsay nagyúr ott lesz a nyomukban. Vissza akarja kapni a feleségét. És az ő Bűzösét. – Theon felkacagott, de a hangjából ítélve akár nyöszörgés is lehetett. – Ramsay nagyúr az, akitől őfelségének tartania kell.
Stannist csak még jobban feldühítették a szavai.
– Legyőztem Victarion nagybátyádat és a Vasflottáját, amikor az apád először megkoronázta magát. Egy évig tartottam Viharvéget a Síkvidék urai ellen, majd megszereztem Sárkánykőt a Targaryenektől. Szétzúztam Mance Ryder seregét a Falon, holott húszszoros túlerőben voltak. Áruld el nekem Köpönyegforgató, milyen csatát nyert meg Bolton Fattya, amiért tartanom kéne tőle?
– Nem hívhatod így! – A fájdalom hullámként söpört végig Theon Greyjoyon. Lehunyta a szemeit, és arca fájdalmas grimaszba torzult. Amikor újra kinyitotta őket, azt mondta: – Te nem ismered őt.
– Nem jobban, mint ő engem.
Ismer!, rikoltotta a mester egyik hollója; szárnyaival csapkodni kezdte a ketrec rácsait. Ismer!
Stannis megfordult. – Elhallgass!
Mögötte nyílt az ajtó; megérkeztek a Karstarkok.
Karhold várnagyának háta hajlott volt, és görbe; erőteljesen a botjára támaszkodott menetközben. Finom, szürke gyapjúköpönyegét cobolyprém szegélyezte, és ezüstcsillag kapcsolta össze. Drága öltözék, gondolta Theon, s egy pillanatra szánalmat érzett. Látta már ezt a köpönyeget korábban, ahogyan látta a viselőjét is. Rémvárban. Eemlékszem. Együtt ült és iszogatott Ramsay nagyúrral Szajhavész Umberrel azon az éjjelen, amikor felhozták őt a cellájából.
A mögötte álló férfi csak a fia lehetett. Theon ötvennek ítélte, kerek, sima arca volt, akárcsak az apjának. Őt három fiatalabb követte. Az unokák, gondolta Theon. Közülük egy páncélinget viselt, a többiek reggelihez öltöztek, nem csatához. Bolondok.
– Felség – hajtott fejet Arnolf Karstark. – Megtiszteltetés. – Szemei ülőhely után kutattak, helyette azonban Theont találták meg. – Ez meg kicsoda? – Aztán beléhasított a felismerés. Arnolf nagyúr arcából kiment minden szín.
A fiának továbbra sem esett le a dolog.
– Itt nincsenek székek – jegyezte meg az ostoba.
Az egyik holló rikoltozni kezdett a ketrecében.
– Csak az enyém – mondta Stannis király, és helyet foglalt. – Nem a vastrón, de itt és most megfelel. – Ekkor egy tucat ember tódult be az ajtón, a lepkelovag és az ezüst mellvértes nagy ember által terelgetve. – Halott emberek vagytok – folytatta a király –, már csak az a kérdés, miként végezzek veletek. Ne pazaroljátok az időmet azzal, hogy tagadtok. Valljatok, és akkor olyan gyors halálotok lesz, amilyet az Ifjú Farkas adott Rickard nagyúrnak, vagy hazudjatok, és akkor égni fogtok. A választás a tiétek.
– Én ezt választom. – Az egyik unoka a kardja markolatáért nyúlt. Nem volt bölcs választás. Még ki sem húzta kardot a hüvelyéből, és a két lovag már rajta volt. A vége az lett, hogy az alkarja lehullott a mocsokba, a csonkjából spriccelt a vér; egyik fivére a lépcső felé botorkált, kezével a hasán lévő szúrt sebet markolászva. Hat lépcsőfokot haladt, mielőtt lezuhant volna.
Sem Arnolf Karstark, sem a fia nem mozdultak.
– Vigyétek őket innen – parancsolta a király. – A látványuk megfekszi a gyomrom.
Öt embert rögtön megkötöztek, és kivittek. A fiú, aki elvesztette a kardforgató karját elájult a vérveszteségtől, de fivére a hasi sérüléssel helyette is éppen elég hangosan ordított.
– Így bánok én el az árulókkal, Köpönyegforgató – közölte a király Theonnal.
– A nevem Theon.
– Ahogy kívánod. Mondd el nekem, Theon: hány embere volt Mors Umbernek Deresben?
– Egy sem; férfi legalábbis. – Vigyorgott a saját szellemességén. – Azok csak kölykök voltak. Láttam őket.
Egy maroknyi, félig nyomorék hűbérestől eltekintve a harcosok, akiket Mors Umber magával hozott a Végső Menedékről, aligha voltak elég idősek a borotválkozáshoz.
– A dárdák és a fejszék idősebbek voltak, mint a kéz, amely forgatta őket. Szajhavész Umber embereit is láttam, vénemberek, egytől egyig. – Theon nevetett. – Morsé voltak a zöldfülűek, Szajhavészé meg a fehérszakállúak. Az igazi harcosok Greatjon Umberrel tartottak, és meghaltak a Vörös Nászon. Ez az, amit tudni szerettél volna, Felség?
Stannis figyelmen kívül hagyta a gúnyolódását.
– Kölykök – mondta utálkozva. – Azok kölykök nem fognak sokáig kitartani Bolton mellett.
– Nem – értett egyet Theon. – Nem fognak.
Nem fognak, rikoltotta a holló a rácsok mögül.
A király ideges pillantást vetett a madárra.
– A braavosi bankár megerősítette, hogy Ser Aenys Frey halott. Az egyik kölyök tehette?
– Húsz zöldfülű kölyök, késekkel – válaszolta Theon. – Napokig megállás nélkül szakadt a hó. Olyan erősen, hogy a falaktól tíz yardra már nem lehetett látni a kastélyt; nem jobban, mint amennyire a lőrésekből látható volt, mi folyik a falakon túl. Crowfood árkokat ásatott a kastély kapuihoz, és megfújta a kürtjét, hogy kicsalogassa Bolton nagyurat. Helyette azonban megkapta a Freyeket. A hó betemetette az árkot, így ők egyenesen belezúdultak. Úgy hallottam, Aenys eltörte a nyakát; Ser Hosteen csak egy lovat vesztett, de a kár így is nagy. Dühös lesz.
– Különösképpen – mosolyodott el Stannis. – Egy ilyen ellenség miatt nem kell aggódnom. A harag ostobává teszi az embereket, és Hosteen Frey már előtte is ostoba volt, ha csak a fele is igaz annak, amit róla hallottam. Jöjjön csak.
– Jönni fog.
– Bolton elhibázta – jelentette ki a király –, csak annyit kellett volna tennie, hogy a kastély falain belül ül, míg mi kint éhezünk. Ehelyett előreküldi a serege egy részét. A lovagjai lóháton és jóllakottan fognak küzdeni, a mieink meg gyalog és üres hassal. Nem számít. Ser Hülye, Túl Kövér nagyúr, a Fattyú, jöjjenek csak mindannyian. Ezt a helyet mi tartjuk, és ezt az előnyünkre fogom fordítani.
– Milyen helyet? – kérdezte Theon. – Ezt a vacak tornyot? Ezt a nyomorúságos kis falut? Nincsenek magas falaid, amik mögé elbújhatsz, és nincs semmilyen természeti adottság sem, amit kihasználhatnál.
– Még.
Még! – mindkét holló egyszerre kezdte kell kiabálni. Aztán az egyik halkan azt mormogta, hogy fa, fa, fa.
Kinyílt az ajtó. Mögötte fehérbe borult a világ. A lepkék lovagja tért vissza; lerázta a lábáról a havat, és azt mondta:
– Felség, elfogtuk a Karstarkokat. Néhányan ellenálltak, és meghaltak érte. Megint páran össze voltak zavarodva, és szép csendben megadták magukat. Összetereltük és bezártuk őket.
– Remek.
– Azt mondják, nem tudtak róla. Azok, akiket megkérdeztünk. Talán... alaposabban ki kéne őket kérdezni...
– Nem, hiszek nekik. Lord Karstark nem remélhette volna, hogy az árulás titokban marad, ha a szolgálatában álló összes alacsony származású féleszűt beavatja. Valamelyik részeg lándzsás még aznap éjjel kifecsegte volna az első szajhának, aki az ágyába fogadja. Nem volt rá szükség, hogy tudjanak róla. Ezek egytől-egyig karholdi emberek. Ha eljött volna az idő, engedelmeskedtek volna az uraik parancsának, ahogy azt egész életükben tették.
– Ahogy mondod, Felség.
– És a te veszteségeid?
– Lord Peasebury emberei közül egy meghalt, az enyémek közül kettő megsebesült. Ha megengedi Felséged, az emberek egyre türelmetlenebbek. Százával gyűltek össze a torony körül, hogy kiderítsék, mi történt. Árulásról beszélnek, senki nem tudja, kiben lehet megbízni, és ki lesz legközelebb bezárva. Különösen az északiak...
– Beszélnem kell velük. Wull még mindig várakozik?
– Ő, és Artos Flint. Fogadod őket?
– Rövidesen. Előbb a krakent.
– Ahogy parancsolod. – A lovag távozott.
A nővérem, gondolta Theon. Az én édes nővérem. A karjaiból már minden érzés kiment, ellenben a gyomra kavargott, éppúgy, mint amikor az a vérszegény braavosi bankár „ajándékként” adta át őt a nővérének. Az emlék keserű szájízt hagyott maga után. A pocakos, kopaszodó lovag, aki vele volt, nem késlekedett segítségért kiáltani, tehát csak néhány percük volt, mielőtt Theont a király elé hurcolták volna. De ez is elég volt. Theon gyűlölte azt a kifejezést Asha arcán, amikor felismerte őt: a döbbenetet a tekintetében, a szánalmat a hangjában, ahogy ajkai undorodó fintorba húzódtak... Ahelyett, hogy megölelte volna, még néhány lépést hátrált.
– A Fattyú tette ezt veled? – kérdezte.
– Ne hívd őt így. – A következő pillanatban Theonból dőlni kezdtek a szavak. Mindent el akart neki mondani, Bűzösről és Rémvárról, Kyráról és a kulcsairól, hogy Ramsay csak akkor vágta le a megnyúzott ujjait, amikor már könyörgött érte, elmondta neki, hogy mentette meg a lányt, és hogy ugrottak le a kastély faláról bele a hóba. „Repültünk. Szóljatok Abelnek, hogy írjon erről egy dalt. Repültünk.” Ekkor el kellett mondania azt is, hogy kicsoda Abel, és beszélt a mosónőiről is, akik valójában nem is voltak mosónők. Theon akkorra már rájött, hogy furcsa dolgokat mond, ráadásul összefüggéstelenül, de egyszerűen nem tudta abbahagyni.
Átfagyott, beteg volt, a végsőkig kimerült...és gyenge. Annyira nagyon gyenge.
Meg kell értenie. A nővérem. Ő sosem akarta, hogy Brannek vagy Rickonnak bántódása essék, Bűzös kényszerítette, hogy ölje meg azokat a fiúkat, nem ő Bűzös, hanem a másik.
– Nem vagyok rokongyilkos – bizonygatta. Elmondta neki, hogy Ramsay szukáival aludt, és hogy Deres tele volt szellemekkel. – A kardok közül négynek nyoma veszett. Vagy ötnek; nem emlékszem. A kőkirályok dühösek. – Egész testében rázkódott; reszketett, akár az őszi levelek a szélben. – A szívfa tudta a nevem. A régi istenek. „Theon”, hallottam őket suttogni. Nem volt szél, de a levelek mozogtak. Azt mondták, „Theon”. A nevem Theon.
– Jó volt kimondani. Minél többször mondja, annál kisebb az esélye, hogy ismét megfeledkezik róla. – Tudnod kell a neved – mondta a nővérének. – Azt mondtad nekem, Esgrednek hívnak, de hazudtál. A te neved Asha.
– Az – mondta a lány; a hangja olyan erőtlen volt, hogy Theon attól tartott, elsírja magát. Utálta ezt. Nem állhatta az asszonyok sírását. Jeyne Poole Derestől egészen idáig zokogott, míg az arca olyan lila nem lett, mint cékla, és a könnyek rá nem fagytak az arcára, mindezt azért, mert Theon azt mondta neki, hogy Aryaként kell viselkednie, mert különben a farkasok visszaküldik őket.
– Bordélyházban tanítottak ki – emlékeztette őt; halkan suttogott a fülébe, hogy más ne hallja. – Jeyne-nek egy szajhát hívnak, neked továbbra is Aryának kell maradnod. – Nem akarta, hogy baja essék. Ez a saját érdeke volt. Emlékeznie kell a nevére.
Akkor is sírt, amikor az orra hegye megfeketedett a fagytól, és az Éjjeli Őrség lovasainak egyike közölte vele, hogy valószínűleg elveszít belőle egy darabot.
– Senkit nem fog érdekelni, hogy néz ki Arya Stark, amíg ő Deres örököse. – győzködte. – Férfiak százai akarják majd feleségül venni. Ezrei.
Az emlékektől Theon megvonaglott a láncaiban.
– Oldozz el – könyörögte. – Csak egy kis időre, utána visszaláncolhatsz.
Stannis Baratheon felnézett rá, de nem válaszolt.
Fa, rikoltozta az egyik holló. Fa, fa, fa, fa.
A másik azt mondta, Theon, olyan világosan, mint a nap, és akkor Asha belépett az ajtón. Vele tartott Qarl, a Szűz, és Tristifer Botley. Theon még Pyke-ról ismerte Tristifert, ahol együtt voltak kiskölykök. Miért hozta magával a kis háziállatait? Ki akar szabadítani? Ha megpróbálkozik vele, ugyanúgy fogják végezni, ahogy a Karstarkok.
A királynak sem tetszett a jelenlétük.
A királynak sem tetszett a jelenlétük.
– Az őreid majd kint megvárnak. Ha bántani szeretnélek, két ember úgysem tudna benne megakadályozni.
A vas szülöttei meghajoltak, és távoztak. Asha térdre ereszkedett.
– Felség, feltétlenül szükséges ilyen módon megláncolva tartanod a kisöcsémet? Szegényes jutalom ez, cserébe a Stark lányért.
Stannis szája megrándult.
– Igencsak fel van vágva a nyelved, hölgyem. Akárcsak a köpönyegforgató öcsédnek.
– Köszönöm, Felség.
– Ez nem bók volt. – Stannis hosszú pillantást vetett Theonra. – A faluban nincs tömlöc, és több foglyunk van, mint amennyire számítottam. – Intett Ashának. – Felállhatsz.
– A braavosi kiváltotta hét emberemet Lady Glovertől. Az öcsémért is örömmel fizetnék váltságdíjat.
– Nincs az az arany a Vas-szigeteken, amiért kiválthatnád. A testvéred kezéhez vér tapad. Farring egyre sürget, hogy adjam őt át R’hollornak.
– Clayton Suggs úgyszintén, ezt nem kétlem.
– Ő, Corliss Penny, és a többiek. Még Ser Richard is, aki csak akkor szereti a Fény Urát, ha az éppen egybevág a céljaival.
– A vörös isten kórusa csak egyetlen dalt ismer.
– Amíg az a dal kielégíti az isteneket, hadd énekeljék. Lord Bolton emberei hamarabb itt lesznek, mint gondolnánk. Csak Mors Umber választ el minket tőle, és a testvéred elmondta nekem, hogy a harcosai egytől egyig zöldfülű kölykök. Az emberek pedig szeretik maguk mellett tudni az isteneiket, amikor csatába indulnak.
– Az embereid nem ugyanazt az istent követik.
– Tisztában vagyok vele. Nem vagyok olyan ostoba, mint a fivérem volt.
– Theon az édesanyám utolsó élő fia. A bátyáim elvesztésébe beleroppant. Az ő halálát nem fogja túlélni... De nem azért jöttem, hogy az életéért könyörögjek.
– Bölcs döntés. Szívből sajnálom az édesanyádat, de köpönyegforgatók életével nem spórolok, különösen az övével nem. Megölte Eddard Stark fiait, a szolgálatomban álló összes északi azonnal faképnél hagyna, hogyha megkegyelmeznék neki. A testvérednek meg kell halnia.
– Akkor hát tedd, amit tenned kell, Felség. – A hangja olyan fagyos volt, hogy Theon megborzongott a láncaiban. – Vidd át őt a tavon a szigetre, ahol a varsafa nő, és vágd le a fejét a varázskardoddal. Ez az, amit Eddard Stark tenne. Theon megölte Eddard Stark fiait, add hát őt Eddard Stark isteneinek. Add át a fának.
Hirtelen óriási lett a hangzavar, s a levegőben fekete tollak repdestek szanaszéjjel; a mester hollói ugrálni és csapkodni kezdtek a ketreceikben, mintha csak zajjal és rekedt károgással akarnák szétzúzni a rácsokat.
A fa, rikácsolta az egyik. A fa, a fa, a fa. Miközben a másik csak azt rikoltozta: Theon, Theon, Theon.
Theon Greyjoy mosolygott. Tudják a nevem, gondolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése